Sziasztok!
Akkor itt lenne az első fejezetem. Ez a történet J.R. Ward világában játszódik, pár szereplőt megtartottam, de a nagy részük teljesen más. Minden jog J. R. Ward nagyszerű munkásságát illeti, és nem célom ellopni tőle semmit. Csak saját, és mások szórakoztatására írom ezt a Fanfiction szerűséget.
Jó szórakozást hozzá! Szívesen fogadom a véleményeket.
By: Ninovics
A történet tartalma röviden:
A vámpírok világában folyamatos harc dúl az Alantasok Társasága, és a Fekete Tőr Testvériség tagjai között, miközben az elit boldogan tengeti mindennapjait, mit sem sejtve a veszélyekről.
Gabriel a Testvériség vezére, aki kétszáz év haragját, és bosszúszomját hordozza magában. Elittel való ellenszenve nem csak a harcos mivoltának köszönhető. Folyamatos viszályban van saját érzéseivel, és a múltja is egyre inkább kísérti.
Lilian élete a tökéletességről szól az arisztokrácia világában. Ám a nőben megváltozott valami, már nem az a kedves, aranyos lány aki régen volt, mondhatni felnőtt, de nem a jó úton halad az életében. Gabriellel való újbóli találkozás, pedig csak ront a helyzeten.
A történet középpontjában két személy áll, akik próbálják elkerülni egymást, tagadják érzéseiket, és próbálják nem felszakítani a múltban szerzett megannyi sebet...
1. fejezet
Gabriel az íróasztalánál ült egy köteg hivatalos papír
fölé görnyedve. A feje már sajgott, de nem hagyta abba a munkát. Épp elég ideig
hagyta, hogy az asztala megteljen papírhalmokkal. Az egyik hűbéres mellette
állt, és adogatta neki a különböző aláírnivalókat. Már az ötvenediknél
tarthatott amikor kopogtak.
- Tessék! – kiáltott ki, mire kinyílt az ajtó, és Jonathan lépett be rajta. Gabriel csak egy pillanatra nézett fel, majd visszafordult a papírokhoz. A hűbéres egy újabb papírt nyomott az orra alá. Gabriel elfintorodott. – Sok van még?
- Még van egy pár. – Mikor kinevezték a vámpír harcosok, azaz a Fekete Tőr Testvériség vezérének több mint százötven éve nem gondolta, hogy mára ennyi munkája lesz.
- Miben segíthetek Jonathan? – kérdezte, mire a harcos megállt az asztala előtt
- Beszélnünk kéne.
- Hát beszéljünk.
- Nem így. – mondta halkan, mire Gabriel ránézett. Jonathan harcoz öltözve állt előtte. A fekete kabát alól nem látszottak ki a fegyverek, de biztos tele voltak a zsebei. Aranybarna szeme jól illett szőke hajához. A testtartásából csak úgy sütött az indulat, de az arckifejezése gondterhelt volt. Gabriel a hűbéreshez fordult.
- Mr. Herman, magunkra hagyna, kérem?
- Ahogy parancsolja uram! – hajolt meg, majd a papírokat lerakva kiment a régi stílusú irodából.
- Mi a gond? – kérdezte Gabriel, és kényelmesen hátradőlt a bőrszékében.
- Van egy rossz hírem számodra. – mondta halkan
- Előre hozták az estéjt? – vonta föl a szemöldökét Gabriel. A vámpírok most fognak szervezni egy partit ahol az arisztokratákkal kell majd iszogatnia, és unalmas dolgokról tárgyalnia. Micsoda öröm! Jonathan megrázta a fejét.
- Nem. Vendégünk lesz. – erre felkapta a fejét
- Ki?
- Lilian. – Gabriel felpattant a székből, és az asztalra csapott
- Micsoda? Minek jön ide? – Jonathan védekezően felemelte a kezeit.
- Nem az én hibám. Az estéjre jön, és nálunk fog megszállni.
- Mégis mi a fenéért?
- Ő a legbefolyásosabb vámpír lánya Gabriel. Nem mondhatjuk neki, hogy nem jöhet ide! Meg különben is mindegyik harcost ismeri, és jól kijönnek egymással.
- Pontosan tudom ki ő, nem kell bemutatnod! – szűrte a fogain keresztül – Bár ne tudnám! – suttogta halkan, majd lerogyott a székbe.
- Kétszáz év hosszú idő a megbocsátáshoz nem gondolod?! – kérdezte halkan Jonathan az asztalra támaszkodva
- Nekem ezer év sem lenne elég a megbocsátáshoz. – közölte hidegen, mire az előtte álló harcos kiegyenesedett
- Rendben, mondj amit akarsz, de ha kérhetlek ne keverd a személyes érzelmeidet az arisztokráciával.
- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! Én vagyok a főnök legjobb tudomásom szerint.
- Igen az vagy, én pedig a legjobb barátod. Szóval... - tette a kezét Gabriel vállára – hallgass rám! – Jonathan megfordult, és már éppen kilépett volna a szobából mikor Gabriel utána szólt
- Mikor jön? – kérdezte színtelenül
- Ma este, szóval szedd össze magad! – Gabriel káromkodott egyet amin Jonathan csak mosolygott, majd elment. Herman nem jött vissza. Valószínűleg már ő is tudja ki fog ma jönni a harcosokhoz, és buzgón készülődik a fogadására.
Gabriel felállt a székből, és az ablakhoz sétált. A hátsó kert a telihold világításából nézve tökéletes. Biztos nappal is gyönyörű, de ezt sajnos ő nem láthatja. Vámpír mivoltából kifolyólag nem mehet ki a napfényre, mert elevenen elégne. Volt már része a nap égetésében a múltban, és soha többet nem akarja megtapasztalni.
A kis szökőkút a kert közepén állt, és ezüstös fényben csillogott a vize. Körülötte rózsabokrok helyezkednek el, és ennek hatására úgy néz ki az egész mint egy kis park. Már csak a játszadozó gyerekek, és a szerelmes párok hiányoznak a képből. Gabriel sóhajtott, és egy percre elkalandoztak a gondolatai. Maga előtt látta ahogy egy gyönyörű nő kezét fogva a tóparton sétálnak este, és nem foglalkoznak senkivel csak egymással. De ez már kétszáz éve történt, és ami elmúlt azt nem lehet visszahozni. Kopogásra lett figyelmes.
- Szabad! – mondta halkan, de tudta hogy meghallja az aki ott áll. Az ajtó kinyílt, és Mr. Herman lépett be rajta.
- Bocsánat, hogy zavarom uram, de… szeretném megkérdezi, hogy most óhajt vacsorázni, vagy pedig majd az úrnővel? – Gabriel nem válaszolt. – Uram? – szólt a komornyik, mire sóhajtva felé fordult.
- Tiszteletlenség lenne a vendégem nélkül étkeznem. Megvárom Ms. Watsont az étkezéssel. – erőltetett mosolyt magára, mire Herman bólintott
- Ahogy parancsolja. – hajolt meg tiszteletteljesen, majd kihátrált a szobából. Gabriel rátenyerelt az íróasztalára, és behunyta a szemét. Biztos nagyon élvezetes vacsorával néz szembe…
- Tessék! – kiáltott ki, mire kinyílt az ajtó, és Jonathan lépett be rajta. Gabriel csak egy pillanatra nézett fel, majd visszafordult a papírokhoz. A hűbéres egy újabb papírt nyomott az orra alá. Gabriel elfintorodott. – Sok van még?
- Még van egy pár. – Mikor kinevezték a vámpír harcosok, azaz a Fekete Tőr Testvériség vezérének több mint százötven éve nem gondolta, hogy mára ennyi munkája lesz.
- Miben segíthetek Jonathan? – kérdezte, mire a harcos megállt az asztala előtt
- Beszélnünk kéne.
- Hát beszéljünk.
- Nem így. – mondta halkan, mire Gabriel ránézett. Jonathan harcoz öltözve állt előtte. A fekete kabát alól nem látszottak ki a fegyverek, de biztos tele voltak a zsebei. Aranybarna szeme jól illett szőke hajához. A testtartásából csak úgy sütött az indulat, de az arckifejezése gondterhelt volt. Gabriel a hűbéreshez fordult.
- Mr. Herman, magunkra hagyna, kérem?
- Ahogy parancsolja uram! – hajolt meg, majd a papírokat lerakva kiment a régi stílusú irodából.
- Mi a gond? – kérdezte Gabriel, és kényelmesen hátradőlt a bőrszékében.
- Van egy rossz hírem számodra. – mondta halkan
- Előre hozták az estéjt? – vonta föl a szemöldökét Gabriel. A vámpírok most fognak szervezni egy partit ahol az arisztokratákkal kell majd iszogatnia, és unalmas dolgokról tárgyalnia. Micsoda öröm! Jonathan megrázta a fejét.
- Nem. Vendégünk lesz. – erre felkapta a fejét
- Ki?
- Lilian. – Gabriel felpattant a székből, és az asztalra csapott
- Micsoda? Minek jön ide? – Jonathan védekezően felemelte a kezeit.
- Nem az én hibám. Az estéjre jön, és nálunk fog megszállni.
- Mégis mi a fenéért?
- Ő a legbefolyásosabb vámpír lánya Gabriel. Nem mondhatjuk neki, hogy nem jöhet ide! Meg különben is mindegyik harcost ismeri, és jól kijönnek egymással.
- Pontosan tudom ki ő, nem kell bemutatnod! – szűrte a fogain keresztül – Bár ne tudnám! – suttogta halkan, majd lerogyott a székbe.
- Kétszáz év hosszú idő a megbocsátáshoz nem gondolod?! – kérdezte halkan Jonathan az asztalra támaszkodva
- Nekem ezer év sem lenne elég a megbocsátáshoz. – közölte hidegen, mire az előtte álló harcos kiegyenesedett
- Rendben, mondj amit akarsz, de ha kérhetlek ne keverd a személyes érzelmeidet az arisztokráciával.
- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! Én vagyok a főnök legjobb tudomásom szerint.
- Igen az vagy, én pedig a legjobb barátod. Szóval... - tette a kezét Gabriel vállára – hallgass rám! – Jonathan megfordult, és már éppen kilépett volna a szobából mikor Gabriel utána szólt
- Mikor jön? – kérdezte színtelenül
- Ma este, szóval szedd össze magad! – Gabriel káromkodott egyet amin Jonathan csak mosolygott, majd elment. Herman nem jött vissza. Valószínűleg már ő is tudja ki fog ma jönni a harcosokhoz, és buzgón készülődik a fogadására.
Gabriel felállt a székből, és az ablakhoz sétált. A hátsó kert a telihold világításából nézve tökéletes. Biztos nappal is gyönyörű, de ezt sajnos ő nem láthatja. Vámpír mivoltából kifolyólag nem mehet ki a napfényre, mert elevenen elégne. Volt már része a nap égetésében a múltban, és soha többet nem akarja megtapasztalni.
A kis szökőkút a kert közepén állt, és ezüstös fényben csillogott a vize. Körülötte rózsabokrok helyezkednek el, és ennek hatására úgy néz ki az egész mint egy kis park. Már csak a játszadozó gyerekek, és a szerelmes párok hiányoznak a képből. Gabriel sóhajtott, és egy percre elkalandoztak a gondolatai. Maga előtt látta ahogy egy gyönyörű nő kezét fogva a tóparton sétálnak este, és nem foglalkoznak senkivel csak egymással. De ez már kétszáz éve történt, és ami elmúlt azt nem lehet visszahozni. Kopogásra lett figyelmes.
- Szabad! – mondta halkan, de tudta hogy meghallja az aki ott áll. Az ajtó kinyílt, és Mr. Herman lépett be rajta.
- Bocsánat, hogy zavarom uram, de… szeretném megkérdezi, hogy most óhajt vacsorázni, vagy pedig majd az úrnővel? – Gabriel nem válaszolt. – Uram? – szólt a komornyik, mire sóhajtva felé fordult.
- Tiszteletlenség lenne a vendégem nélkül étkeznem. Megvárom Ms. Watsont az étkezéssel. – erőltetett mosolyt magára, mire Herman bólintott
- Ahogy parancsolja. – hajolt meg tiszteletteljesen, majd kihátrált a szobából. Gabriel rátenyerelt az íróasztalára, és behunyta a szemét. Biztos nagyon élvezetes vacsorával néz szembe…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése