Nos, egy kis Fanfiction után jöjjön egy teljesen egyéni történetem 1. fejezete is. Néha ilyen, máskor olyan sztorival fogok majd jönni, ezért előre is elnézést, akit ez zavar.
Egy számomra fontos dolog viszont, újraindítottam egy régi blogomat is, amiről már ezelőtt beszéltem. Ha esetleg érdekel titeket, nézzetek be. Két éve nem nyúltam hozzá, és most eljött az ideje, hogy befejezzem. Remélem valaki azért majd elolvassa, és nem csak úgy hobbiból pakolom majd fel az új részeket, bár nekem az sem lenne nagy probléma. :)
http://darknight-niky.blogspot.hu
Egy számomra fontos dolog viszont, újraindítottam egy régi blogomat is, amiről már ezelőtt beszéltem. Ha esetleg érdekel titeket, nézzetek be. Két éve nem nyúltam hozzá, és most eljött az ideje, hogy befejezzem. Remélem valaki azért majd elolvassa, és nem csak úgy hobbiból pakolom majd fel az új részeket, bár nekem az sem lenne nagy probléma. :)
http://darknight-niky.blogspot.hu
Visszatérve ehhez a történethez. Nagyon remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, és elolvassátok majd.
Rövid tartalom:
Dr. Elizabeth White pszichológus, a munkájának, és a kutyájának él. Nap, mint nap emberek problémáit hallgatja meg, és próbál segíteni nekik. Soha nem volt problémája egyetlen páciensével sem, ám amikor megjelenik Sebastian Ross a dolgok megváltoznak. A férfi a veszteségeivel, és a múltjával küzd, Elizabeth pedig próbál lelkileg távol maradni a férfitól. Tudja, hogy mit kell tennie, de most először nem az esze az egyetlen ami irányítja. Mindeközben pedig meg kell küzdenie egy bírósági tárgyalással, és a múltból felbukkanó férjével is, mi jöhet még?
Kellemes olvasást
- Nem igazán tudom, hogy mit vár tőlem doktornő. – felsóhajtottam. Közel két órája játsszuk ezt, de a türelmem kikezdhetetlen. Mondhatni rólam mintázták ezt a tulajdonságot. Az egyetemen volt időm megtanulni. Persze, ha az ember pszichológus, akkor ez a munkájával jár azt hiszem.
- Csak annyit szeretnék, hogy beszéljen Dian. Ez minden. – a tollamat a jegyzetfüzetem fölött tartottam.
Mrs. Whitcomb az utolsó betegem ma, mint minden hétfőn. Közel egy éve, autóbalesetben meghalt a férje és nem tudja feldolgozni a traumát. Ezért is keresett fel engem. Pontosan ötven éves. Fekete haját mindig kontyba fogja, de már van benne pár ősz hajszál is itt-ott. A szeme világos zöld ami jó kontrasztot alkot a frizurájával, és a galamb szürke kosztümjével. Kezeit összekulcsolta az ölében, és csak nagyon ritkán nézett fel rám. Tipikusan olyan személy akin látszik, hogy akar mondani valamit, és mégsem teszi meg.
- Miről kéne beszélnem? – kérdezte halkan
- Bármiről. Amiről csak szeretne.
- Folyton ezt mondja. – nézett fel rám hidegen. Már megszoktam az ilyen pillantásokat a betegimtől. – Beszéljek amiről csak akarok, de minek? Bármi is változni fog utána? –becsuktam a jegyzetfüzetem, és a tollal együtt az előttem lévő üveg dohányzóasztalra raktam. Keresztbefont lábaimra tettem a jobb kezem, és megnyugtató kifejezést vettem fel.
- Miért jön el hozzám minden héten, ha nem látja értelmét Dian? – tettem fel a legésszerűbb kérdést, mire megint a kezét kezdte bámulni
- Én…- vett egy mély levegőt – még én sem tudom. Talán…mert azt hiszem, hogy ez valamennyit segít.
- Így gondolja? Hisz az előbb azt mondta, hogy semmi nem fog változni, ha beszél. – nyelt egy nagyot, és idegesen megvakarta a tarkóját. Rossz szokás. Mindig ezt csinálja, ha egy kérdés kellemetlenül érinti.
- Mert nem vagyok benne biztos. A férjemet már úgy sem tudom visszahozni. – mondta síri hangon
- Ez így van Dian, és higgye el nagyon sajnálom, de…tovább kell lépnie. Ehhez pedig az első lépést már megtette. Eljött hozzám, már csak ki kéne beszélnie magából mindazt ami bántja, vagy épp csak a szívét nyomja. Tekintsen ezekre a délutánokra úgy mint egy kis baráti csevejre. Én semmit nem erőltetek, és mindent meghallgatok amit mond. Bármikor felállhat, és kimehet, mint egy baráti összejövetelen is. Így jó lesz? – gyorsan bólintott, majd nyelt egy nagyot.
- A barátnőm azt mondta, az első lépés az volt, hogy eltemettem…- sóhajtottam
- Ön is így látja?
- Nem is tudom…tényleg nehéz volt már eltemetni is Johnt. Utána pedig, már könnyebb volt valamivel, de még mindig nehéz. – ismét egy tarkó vakarás
- Ne higgyen mindig másoknak. Magának higgyen, és a saját érzéseinek. – nem mondott rá semmit. Bezárkózott. – Szerintem mára elég lesz Dian. Pihenje ki magát. - felálltam a kényelmes fotelemből, mire ő is felállt
- Remélem, jövő héten már több dolgot is elárul majd magáról. – mosolyogtam, majd kezet ráztam vele. Halványan viszonozta a mosolyt.
- Én is nagyon remélem. – bólintott, majd lassan az ajtóhoz sétált. – Akkor a jövő héten. – mondta búcsúzóul
- Viszlát Dian. Vigyázzon magára! – halk léptekkel kiment az irodámból.
Sóhajtva lehajoltam a jegyzetfüzetemért, és a tollamért, majd átsétáltam az íróasztalomhoz. Mindig is szerettem az irodámat. Otthonos, és tágas. Az iroda rész, csak úgy mint az összes többinél itt is egy íróasztal van a középpontban, egy laptoppal, egy telefonnal és rengeteg papírral. Mögötte szép kilátás New York belvárosára. Néhány növény, és kép a falakon, valamint egy italpult az asztaltól jobbra. Nem itt fogadom a pácienseket, ez csak az adminisztratív hely. Egy faajtó választja el a két helyiséget egymástól. A rendelő részben, egy nagy bőrkanapé van az ablak előtt, amivel szemben van az én magányos kis kényelmes bőr fotelem. Néha több pácienst fogadok egyszerre ezért a kanapé. Van még néhány könyves polc, mint az irodában is, rogyásig rakva mindenféle könyvekkel és pár növény. A falak tört fehérek, sötét fapadlóval és néhol fehér perzsaszőnyeggel. Mindent összevetve, nem rossz az egész. Számomra, és a pácienseknek is megnyugtató.
Leültem az íróasztalhoz, és megnéztem a holnapi betegek listáját.
Az italpulthoz sétáltam, hogy töltsek magamnak egy kis teát. Valaki pedig kopogott az ajtón.
- Igen?
- Behoztam a leveleit Ms. White. – tett le az asszisztensem az asztalra egy köteg papírt, én pedig a teámat kortyolgatva odasétáltam
- Köszönöm Clare. – Clare már évek óta nekem dolgozik, és eddig mindig nagyon jól kijöttünk egymással. Középkorú, őzgida szemű, szőke nő, és nem utolsó sorban elég szemrevaló. Bár van három gyereke meg nem mondaná az ember, az alakjából.
- Hozzak esetleg még valamit?
- Nem, köszönöm. Hazamehetsz nyugodtan. Mára végeztem. – ültem le az asztalhoz, és elkezdtem lapozgatni a leveleimet
- Jutott valamire Mrs. Whitcombbal? – elhúztam a szám
- Mondhatni. Lassan, de biztosan haladunk a színvallás felé. – mosolyogtam, amit ő viszonzott
- Tudja, hogy ön a harmadik pszichológus akinél járt?
- Igen. Olvastam az aktáját.
- Azt is tudja, hogy magához jött el eddig legtöbbször? –felvontam a szemöldököm
- Az ember megválogatja a pszichológusát Clare. Én sem mondanám el minden titkomat egy olyan embernek aki nem szimpatikus nekem, még akkor sem ha azt a valakit köti az orvosi titoktartás. – ezen egy pillanatig elgondolkozott
- Igaz. Jó éjt, doktornő! – intett búcsúzóul
- Jó éjt. – mondtam halkan
Megnéztem a leveleimet, majd leírtam az aznapi észrevételeimet Mrs. Whitcombról. Mondhatjuk jelentésnek, de az túl hivatalos. Azt írja meg az akinek hat anyja van. Egyszerűen minden betegemről vezetek egy dokumentumot, amibe leírom, hogy hogyan haladunk a kezelésében és, hogy mik az észrevételeim. Ha netalántán a páciens orvost vált, valamint ha a beteg is beleegyezik, átküldöm neki ezt a fájlt, és máris kevesebbet kell társalognom. Nem mintha nem szeretnék beszélni, hisz ez a munkám, de nem minden pszichológusnak van ki a négy kereke.
Ami legjobban aggaszt az most Mrs. Whitcomb. Ma még a furábbnál is furább volt. Mindig hallgatag, de ez most más volt. Túl csendes volt. Ami nem lenne baj, ha ez megszokott lenne. Nem úgy tűnik, hogy egy könnyen túl tudja tenni magát a férje halálán.
Miután végeztem aznapra bezártam a rendelőt, majd lementem a mélygarázsba a fekete Volvomhoz. Szerencsére nem lakok messze a munkahelyemtől, szóval soha nem kell sokat autóznom. Csak pár háztömb. Néha csak lesétálom.
Egy toronyház tizenötödik emeletén lakok már jó pár éve. Nem rég még hárman laktunk itt, most már csak ketten vagyunk.
Mikor beléptem a lakásba Max azonnal nekem rontott. Az én nagyra nőtt Labradorom mindig tudja, hogyan üdvözölje a gazdit.
- Mi újság nagyfiú? Éhes vagy? Na gyere, kapsz valamit. – ledobtam a kulcsom az asztalra, a kabátomat, meg a cipőmet pedig a folyosón hagytam. Megetettem Maxet, majd egy gyors zuhany után, nekiálltam magamba tömni egy kis rántottát. Már épp mosogattam, mikor megszólalt a telefon.
- Haló?!
- Beth? De jó, hogy elértelek. Tom vagyok. – vállamhoz szorítottam a telefont miközben folytattam a mosogatást
- Szia. Mi a helyzet kolléga? - Tom egy régi barátom, akivel még az egyetemen ismerkedtem össze. Ő is pszichológus akárcsak én, és nem is rossz benne. Neki sincs ki teljesen a négy kereke, de azért bizonyos határokon belül marad.
- Minden rendben. – csend
- Tudod Tom, pszichológus vagyok, szóval tudom, hogy van valami. Ki vele, miért hívtál? –leráztam a kezemről a vizet, majd megtöröltem. Halkan felnevetett.
- Mindig elfelejtem, hogy szakmabeliekkel nem lehet anélkül beszélgetni, hogy ne jöjjenek rá valamire.
- Szakmai ártalom mi? – kérdeztem mosolyogva
- Mondhatni. A lényeg…van számodra valakim.
- Nocsak.
- Bizony. Van egy barátom, akinek szüksége lenne a segítségedre. Nehezen tudja feldolgozni az édesanyja elvesztését. A család nem szerepel kiemelkedő helyen nála, de ez eléggé megviselte. Röviden ennyi.
- Miért nem te foglalkozol vele? Nem kell hivatalosnak lennie, de te is tudsz neki segíteni. – nagy sóhaj
- Nagyon jó barátom, és megkockáztatom, hogy én tudok róla talán a legtöbbet, de én sem tudhatok mindent. Ő…nem könnyű eset.
- Miért pont én? Van elég betegem, ha azért aggódsz, hogy pénz nélkül maradok. Egyébként is…nem vagyok oda a pénzes emberekért. Túl nagyra tartják magukat. – halk nevetés jött a vonal másik végéről
- Általában csak fejesekkel van dolgunk.
- Neked, de én megfizethető vagyok egy szegényebb embernek is.
- Igaz, de szeretném ha elvállalnád. Nem azért sózom rád, mert annyira rossz, hanem mert szerintem neki olyan ember kell akivel jobban megérti magát. Nem kezelhetem, mert a barátom, és ha tehetném se tenném, mert szerintem neked jobban megnyílik. Nem akarom egy bolondhoz küldeni, aki nem ért semmihez. Különben is…miután mondtam, hogy te még nálam is jobb vagy, boldogan mondott igent.
- Hazudsz. – még egy nevetés
- Oké. Nem pont ezt mondta. Valami olyasmit, hogy jobban szeretne hozzám járni, akivel egyébként is sokat beszél, de amikor mondtam neki a neved elég beleegyezőnek tűnt. Lehet látott az újságban. – felvontam a szemöldököm. Elég gyakran kerülök címlapra, mert nem egyszer tanúskodok a bíróságon néhány elítélt páciensem miatt. Nem lehet elképzelni mennyi olyan ember kerül hozzám, aki megakarja úszni a börtönt.
- Örülök.
- Nézd…nem kérnélek, ha nem gondolnám komolynak. Ez pedig aggaszt…van valami ami…nem hagy nyugodni. Szeretném ha átvennéd. – elgondolkodtam. Mi bajom lehet?
- Miért is ne? Hívd fel Claret, és egyeztess vele.
- Köszönöm Beth, lekötelezel.
- Csak a munkámat végzem Tom. Mikor látogatsz meg?
- Amint lesz egy kis szabadidőm már megyek is. – nevetett, amin én csak mosolyogtam
- Reméltem is. Jó éjt Tom.
- Jó éjt, és még egyszer köszi. – azzal letettük, én pedig elmentem végre aludni.
1. fejezet
- Csak annyit szeretnék, hogy beszéljen Dian. Ez minden. – a tollamat a jegyzetfüzetem fölött tartottam.
Mrs. Whitcomb az utolsó betegem ma, mint minden hétfőn. Közel egy éve, autóbalesetben meghalt a férje és nem tudja feldolgozni a traumát. Ezért is keresett fel engem. Pontosan ötven éves. Fekete haját mindig kontyba fogja, de már van benne pár ősz hajszál is itt-ott. A szeme világos zöld ami jó kontrasztot alkot a frizurájával, és a galamb szürke kosztümjével. Kezeit összekulcsolta az ölében, és csak nagyon ritkán nézett fel rám. Tipikusan olyan személy akin látszik, hogy akar mondani valamit, és mégsem teszi meg.
- Miről kéne beszélnem? – kérdezte halkan
- Bármiről. Amiről csak szeretne.
- Folyton ezt mondja. – nézett fel rám hidegen. Már megszoktam az ilyen pillantásokat a betegimtől. – Beszéljek amiről csak akarok, de minek? Bármi is változni fog utána? –becsuktam a jegyzetfüzetem, és a tollal együtt az előttem lévő üveg dohányzóasztalra raktam. Keresztbefont lábaimra tettem a jobb kezem, és megnyugtató kifejezést vettem fel.
- Miért jön el hozzám minden héten, ha nem látja értelmét Dian? – tettem fel a legésszerűbb kérdést, mire megint a kezét kezdte bámulni
- Én…- vett egy mély levegőt – még én sem tudom. Talán…mert azt hiszem, hogy ez valamennyit segít.
- Így gondolja? Hisz az előbb azt mondta, hogy semmi nem fog változni, ha beszél. – nyelt egy nagyot, és idegesen megvakarta a tarkóját. Rossz szokás. Mindig ezt csinálja, ha egy kérdés kellemetlenül érinti.
- Mert nem vagyok benne biztos. A férjemet már úgy sem tudom visszahozni. – mondta síri hangon
- Ez így van Dian, és higgye el nagyon sajnálom, de…tovább kell lépnie. Ehhez pedig az első lépést már megtette. Eljött hozzám, már csak ki kéne beszélnie magából mindazt ami bántja, vagy épp csak a szívét nyomja. Tekintsen ezekre a délutánokra úgy mint egy kis baráti csevejre. Én semmit nem erőltetek, és mindent meghallgatok amit mond. Bármikor felállhat, és kimehet, mint egy baráti összejövetelen is. Így jó lesz? – gyorsan bólintott, majd nyelt egy nagyot.
- A barátnőm azt mondta, az első lépés az volt, hogy eltemettem…- sóhajtottam
- Ön is így látja?
- Nem is tudom…tényleg nehéz volt már eltemetni is Johnt. Utána pedig, már könnyebb volt valamivel, de még mindig nehéz. – ismét egy tarkó vakarás
- Ne higgyen mindig másoknak. Magának higgyen, és a saját érzéseinek. – nem mondott rá semmit. Bezárkózott. – Szerintem mára elég lesz Dian. Pihenje ki magát. - felálltam a kényelmes fotelemből, mire ő is felállt
- Remélem, jövő héten már több dolgot is elárul majd magáról. – mosolyogtam, majd kezet ráztam vele. Halványan viszonozta a mosolyt.
- Én is nagyon remélem. – bólintott, majd lassan az ajtóhoz sétált. – Akkor a jövő héten. – mondta búcsúzóul
- Viszlát Dian. Vigyázzon magára! – halk léptekkel kiment az irodámból.
Sóhajtva lehajoltam a jegyzetfüzetemért, és a tollamért, majd átsétáltam az íróasztalomhoz. Mindig is szerettem az irodámat. Otthonos, és tágas. Az iroda rész, csak úgy mint az összes többinél itt is egy íróasztal van a középpontban, egy laptoppal, egy telefonnal és rengeteg papírral. Mögötte szép kilátás New York belvárosára. Néhány növény, és kép a falakon, valamint egy italpult az asztaltól jobbra. Nem itt fogadom a pácienseket, ez csak az adminisztratív hely. Egy faajtó választja el a két helyiséget egymástól. A rendelő részben, egy nagy bőrkanapé van az ablak előtt, amivel szemben van az én magányos kis kényelmes bőr fotelem. Néha több pácienst fogadok egyszerre ezért a kanapé. Van még néhány könyves polc, mint az irodában is, rogyásig rakva mindenféle könyvekkel és pár növény. A falak tört fehérek, sötét fapadlóval és néhol fehér perzsaszőnyeggel. Mindent összevetve, nem rossz az egész. Számomra, és a pácienseknek is megnyugtató.
Leültem az íróasztalhoz, és megnéztem a holnapi betegek listáját.
Az italpulthoz sétáltam, hogy töltsek magamnak egy kis teát. Valaki pedig kopogott az ajtón.
- Igen?
- Behoztam a leveleit Ms. White. – tett le az asszisztensem az asztalra egy köteg papírt, én pedig a teámat kortyolgatva odasétáltam
- Köszönöm Clare. – Clare már évek óta nekem dolgozik, és eddig mindig nagyon jól kijöttünk egymással. Középkorú, őzgida szemű, szőke nő, és nem utolsó sorban elég szemrevaló. Bár van három gyereke meg nem mondaná az ember, az alakjából.
- Hozzak esetleg még valamit?
- Nem, köszönöm. Hazamehetsz nyugodtan. Mára végeztem. – ültem le az asztalhoz, és elkezdtem lapozgatni a leveleimet
- Jutott valamire Mrs. Whitcombbal? – elhúztam a szám
- Mondhatni. Lassan, de biztosan haladunk a színvallás felé. – mosolyogtam, amit ő viszonzott
- Tudja, hogy ön a harmadik pszichológus akinél járt?
- Igen. Olvastam az aktáját.
- Azt is tudja, hogy magához jött el eddig legtöbbször? –felvontam a szemöldököm
- Az ember megválogatja a pszichológusát Clare. Én sem mondanám el minden titkomat egy olyan embernek aki nem szimpatikus nekem, még akkor sem ha azt a valakit köti az orvosi titoktartás. – ezen egy pillanatig elgondolkozott
- Igaz. Jó éjt, doktornő! – intett búcsúzóul
- Jó éjt. – mondtam halkan
Megnéztem a leveleimet, majd leírtam az aznapi észrevételeimet Mrs. Whitcombról. Mondhatjuk jelentésnek, de az túl hivatalos. Azt írja meg az akinek hat anyja van. Egyszerűen minden betegemről vezetek egy dokumentumot, amibe leírom, hogy hogyan haladunk a kezelésében és, hogy mik az észrevételeim. Ha netalántán a páciens orvost vált, valamint ha a beteg is beleegyezik, átküldöm neki ezt a fájlt, és máris kevesebbet kell társalognom. Nem mintha nem szeretnék beszélni, hisz ez a munkám, de nem minden pszichológusnak van ki a négy kereke.
Ami legjobban aggaszt az most Mrs. Whitcomb. Ma még a furábbnál is furább volt. Mindig hallgatag, de ez most más volt. Túl csendes volt. Ami nem lenne baj, ha ez megszokott lenne. Nem úgy tűnik, hogy egy könnyen túl tudja tenni magát a férje halálán.
Miután végeztem aznapra bezártam a rendelőt, majd lementem a mélygarázsba a fekete Volvomhoz. Szerencsére nem lakok messze a munkahelyemtől, szóval soha nem kell sokat autóznom. Csak pár háztömb. Néha csak lesétálom.
Egy toronyház tizenötödik emeletén lakok már jó pár éve. Nem rég még hárman laktunk itt, most már csak ketten vagyunk.
Mikor beléptem a lakásba Max azonnal nekem rontott. Az én nagyra nőtt Labradorom mindig tudja, hogyan üdvözölje a gazdit.
- Mi újság nagyfiú? Éhes vagy? Na gyere, kapsz valamit. – ledobtam a kulcsom az asztalra, a kabátomat, meg a cipőmet pedig a folyosón hagytam. Megetettem Maxet, majd egy gyors zuhany után, nekiálltam magamba tömni egy kis rántottát. Már épp mosogattam, mikor megszólalt a telefon.
- Haló?!
- Beth? De jó, hogy elértelek. Tom vagyok. – vállamhoz szorítottam a telefont miközben folytattam a mosogatást
- Szia. Mi a helyzet kolléga? - Tom egy régi barátom, akivel még az egyetemen ismerkedtem össze. Ő is pszichológus akárcsak én, és nem is rossz benne. Neki sincs ki teljesen a négy kereke, de azért bizonyos határokon belül marad.
- Minden rendben. – csend
- Tudod Tom, pszichológus vagyok, szóval tudom, hogy van valami. Ki vele, miért hívtál? –leráztam a kezemről a vizet, majd megtöröltem. Halkan felnevetett.
- Mindig elfelejtem, hogy szakmabeliekkel nem lehet anélkül beszélgetni, hogy ne jöjjenek rá valamire.
- Szakmai ártalom mi? – kérdeztem mosolyogva
- Mondhatni. A lényeg…van számodra valakim.
- Nocsak.
- Bizony. Van egy barátom, akinek szüksége lenne a segítségedre. Nehezen tudja feldolgozni az édesanyja elvesztését. A család nem szerepel kiemelkedő helyen nála, de ez eléggé megviselte. Röviden ennyi.
- Miért nem te foglalkozol vele? Nem kell hivatalosnak lennie, de te is tudsz neki segíteni. – nagy sóhaj
- Nagyon jó barátom, és megkockáztatom, hogy én tudok róla talán a legtöbbet, de én sem tudhatok mindent. Ő…nem könnyű eset.
- Miért pont én? Van elég betegem, ha azért aggódsz, hogy pénz nélkül maradok. Egyébként is…nem vagyok oda a pénzes emberekért. Túl nagyra tartják magukat. – halk nevetés jött a vonal másik végéről
- Általában csak fejesekkel van dolgunk.
- Neked, de én megfizethető vagyok egy szegényebb embernek is.
- Igaz, de szeretném ha elvállalnád. Nem azért sózom rád, mert annyira rossz, hanem mert szerintem neki olyan ember kell akivel jobban megérti magát. Nem kezelhetem, mert a barátom, és ha tehetném se tenném, mert szerintem neked jobban megnyílik. Nem akarom egy bolondhoz küldeni, aki nem ért semmihez. Különben is…miután mondtam, hogy te még nálam is jobb vagy, boldogan mondott igent.
- Hazudsz. – még egy nevetés
- Oké. Nem pont ezt mondta. Valami olyasmit, hogy jobban szeretne hozzám járni, akivel egyébként is sokat beszél, de amikor mondtam neki a neved elég beleegyezőnek tűnt. Lehet látott az újságban. – felvontam a szemöldököm. Elég gyakran kerülök címlapra, mert nem egyszer tanúskodok a bíróságon néhány elítélt páciensem miatt. Nem lehet elképzelni mennyi olyan ember kerül hozzám, aki megakarja úszni a börtönt.
- Örülök.
- Nézd…nem kérnélek, ha nem gondolnám komolynak. Ez pedig aggaszt…van valami ami…nem hagy nyugodni. Szeretném ha átvennéd. – elgondolkodtam. Mi bajom lehet?
- Miért is ne? Hívd fel Claret, és egyeztess vele.
- Köszönöm Beth, lekötelezel.
- Csak a munkámat végzem Tom. Mikor látogatsz meg?
- Amint lesz egy kis szabadidőm már megyek is. – nevetett, amin én csak mosolyogtam
- Reméltem is. Jó éjt Tom.
- Jó éjt, és még egyszer köszi. – azzal letettük, én pedig elmentem végre aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése